Az előző posztban azt vettük sorra, hogy ha valaki 47 ezer forintból kényszerül megélni, akkor mire jut ebből az összegből. Pontosabban inkább azt, hogy mi mindenről kell lemondania. Most arra fogok koncentrálni, hogy hogyan néz ki a lelki oldala az ennyi pénzből való tengődésnek.
Mielőtt ebbe belemennénk, két szolgáltai közlemény:
- Kedden (tehát két nappal a projekt vége után) nagyon megbetegedtem. Még most is tart. Hogy ennek van-e köze az ezt megelőző hónaphoz, nem tudom, lehet, hogy igen. Sokkal érdekesebb az, hogy az elmúlt három napban körül-belül ötezer forint értékben kapkodtam be gyógyszert, vitamint, gyümölcsöt, satöbbit. Hogy mi lett volna, ha ez még akkor kap el, amikor 47 ezerből élek? És mi van azokkal, akik tényleg ennyiből élnek, ha betegek lesznek? Elképzelni nem tudom...
- Megjelent egy interjú velem a stop.hu weboldalon. A téma természetesen ez. Itt elolvasható, ha valaki érdekel.
Szóval a szegénység-érzet. Mivel egy hónapig kellett csak így élnem, nem venném magamnak a bátorságot, hogy azt állítsam, ténylegesen átéltem azt az érzést, amiben a szegény emberek léteznek nap mint nap. Abban azonban biztos vagyok, hogy valamennyire belekóstoltam. Hisz a legtöbb tünet meglepően hamar előjön...
Félelem
Már az első nap hatalmába kerített egy fajta furcsa félelem. Nem egy konkrét dologtól, hanem attól, hogy ha BÁRMI történne velem, nem nagyon tudnék mit csinálni, hisz mindössze párszáz forint csörög a zsebemben. Nap végén meg maximum ötven - ha ügyes voltam. És ez nem egy túl felemelő érzés... Nem tudnék taxiba ülni, nem tudnék venni egy doboz narancslevet, nem tudnék hirtelen elmenni Kecskemétre, nem tudnék venni egy doboz fájdalomcsillapítót, sőt, óvszert (vagy fogamzásgátló tablettát) sem... Félelem a csőtöréstől, a lyukas cipőtől, a táska leszakadó fülétől... Ha ezek beütnek, nincs rá pénz, hogy kijavítsuk. Félelem a betegségektől - ahogy az elején is írtam, nagyon sok pénzbe kerülnek a gyógyszerek. Luxus. Mindamellett, hogy a 47 ezres életmód mindennek mondható, csak nem egészségesnek... Olyan mértékű korlátozottság ez, ami egy idő után rendkívül frusztrálttá, majd apatikussá tesz. De erről később.
Vágyódás
Vannak olyan dolgok, amik tény és való, hogy szigorúan vett értelemben nem kellenek az élethez, értsd az életbenmaradáshoz. Ezeket mind meg kellett vonnom magamtól. És most nem a helikopteres panoráma-körutazásról, meg az éjszakai sétahajókázásról beszélek, hanem ilyen dolgokról: csokoládé, új borotvapenge, pogácsa reggel a pékségben, egy korsó sör este, egy csokor hóvirág az aluljáróban a nénitől, a régóta vágyott könyv, amit megpillantok az antikvárium kirakatában 500,- forintért, Angelina Jolie új filmje a moziban, jó illatú tusfürdő, C-vitamin pezsgőtabletta, márványsajt, forró csoki tejszínhabbal, napilap reggel a villamosra, felülni a libegőre. Ezeket mind el lehet felejteni. Csak ugye - mi marad az életből, ha ennyire lecsupaszítjuk? Ha még ezeket az apróságokat is meg kell vonnia magától sokmillió embernek?
Apátia
Na igen. Ez a legrosszabb. És nem lehet vele semmit sem csinálni. Éhes vagy, de nem ehetsz. Vágyódsz már mindenre ami szembejön, de nem tudod megvenni. Kiborító. De csak az elején. Frusztrálttá, idegessé váltam, de ez hamar elmúlt, és valami egészen más váltotta föl. Olyan, ami még ennél is sokkal rosszabb: az apátia. A teljesen mindegy érzése. Beszürkülsz, ellaposodsz, megposhadsz. Nem köt le a munkád, a társaságod, a gondolataid bekorlátozódnak. Egyedül szeretnél lenni, és - ahogy Sári is megmondta - minél többet aludni - addig sem kell az éhségre, a nélkülözésre és a megalázottságra gondolni.
Félelem, betölthetetlen vágyak és befordulás. Ez a Fidesz szép, új világképe. Ilyenné akarnak tenni minket, és komoly sikereket érnek el a fiúk - 4 millió ember a létminimum környékén, vagy az alatt...
A kérdés az, hogy meddig garázdálkodhatnak még. Én azt gondolom, hogy már túl vannak az idejük felén...
