A tegnapi interjúban egy olyan esetet ismerhettünk meg, ami sajnos egyáltalán nem kirívó. Megfelelő végzettséggel, szaktudással, nyelvismerettel, egészséges hozzáállással rendelkező honfitársaink tömegesen vannak olyan helyzetben, amiben Sári. De kinek a felelőssége ez?
Alapvetően az államé. Nyilván persze ez nem jelenti azt, hogy az egyénnek ne lenne tennivalója. Mert igenis, van. Szerezzen tudást, keresse a munkát, éljen a felmerülő lehetőségekkel, ésszerűsítse a kiadásait és éljen felelősségteljesen. De mi van akkor, ha mindez megvan, és valahogy mégsem történik előrelépés?
Mihez kezdjen az a munkás, akinek megszűnt az állása, mert bezárt a gyár, ahol dolgozott? Hol találjon munkát, miközben falun él, ahol adott esetben rendes tömegközlekedés sincs, ráadásul több százan váltak egyszerre munkanélkülivé a környéken? Milyen munkaadó tudja felszívni ezt a tömeget?
Mihez kezdjen az a diplomás, aki tisztességesen elvégezte a főiskolát vagy az egyetemet, nyelveket tanult, szakmai gyakorlaton tapasztalatot szerzett, de egyszerűen annyira telített a szakterülete szerinti munkaerőpiac, hogy nincs üresedés, és sehova sem veszik föl?
Mihez kezdjen, aki tartós munkanélküliként már bármilyen munkát elvállalna, ha lenne, de nincs? Mert van, hogy semmi sincs!
Mihez kezdjen az óvónő, orvos, a tanár, a tűzoltó, a mentős, aki a fél életét végigdolgozta tisztességgel, értéket teremtve, életet menve, a társadalmat szolgálva - sokszor teljesen vállalhatatlan munkakörülmények között -, de a bérének értéke arányában annyira lecsökkent, hogy minden fölösleges ingóságát eladta, tartalékait is felélte, de így is egyre és egyre kevesebb van neki?
Mit tegyen a nyugdíjas, aki évtizedekig dolgozott, de nyugdíja arra sem elegendő, hogy befűtse a házát, megvegye a neki fölírt gyógyszereket, nemhogy arra, hogy unokáit meglátogassa, esetleg támogassa?
Ha önhibáján kívül került valaki kilátástalan helyzetbe, akkor egyszerűen nincs más választása, mint az államban bízni. Hogy az állam - visszatörlesztve mindazt, amit az egyén eddig neki adott - segítő kezet nyújt, lehetőséget ad. Az államnak pedig kötelessége ezt megoldani. Kötelessége, hogy "senkit ne hagyjon az út szélén." Azonban sajnos az állam jelenleg azzal van elfoglalva, hogy ezeket az embereket még jobban megnyúzza, majd amikor már mindenüket elvette, még egyszer utoljára jól kigúnyolja, mielőtt beletaszítja az árokba.
Aki pedig ezekre az emberekre úgy tekint, mint semmirekellőkre, akik semmit nem tesznek helyzetük javítása érdekében, csak állnak és várnak, hogy a szájukba repüljön a sült galamb, sajnos nincsenek tisztában a mai magyar tragikus valósággal.
